JXTC GENRE : DECEMBER 08 TEMPLATE

Infúzió, füstgránát, lestámadás - nézze meg az elitkatonák kiképzését!
Mi-8-as helikopterrel repülünk Szolnokról Tata felé. Balla őrnagy, a pilóta egy nagyobb légörvény és a pár pillanatig tartó, gyomorforgató „zökkenő” után vidáman tekintget hátrafelé: hogy bírják az utasok a gyűrődést? Akik éppen a tízóraijukat falatozták, gyorsan elpakolnak – röviden így összegezhetjük a tapasztalatokat.
Az ősz utolsó meleg napján, szinte forró levegőt pörgetnek be a helikopter rotorjai. Jól felöltöztünk pedig, még honvédségi kabátot is kaptunk, mert nyitott hátsó résszel kellett repülnünk Tatára. A „kellett” szó persze túlzás, nem sokszor adódik olyan lehetőség, hogy a fél országot, Szolnok, Pest, Fejér és Komárom-Esztergom megyék látványosságait pár száz méterről vagy még közelebbről láthassuk a levegőből.
A Dunát például Ercsinél szeltük át, és nemcsak a barokk templom látszott jól, hanem a közeli, százhalombattai olajfinomító is, amelynek acélszerkezetei ezüstszürkésen, tompán tűntek fel a reggeli, kissé még párás időben. Na, meg a battai hőerőmű három hatalmas kéménye is sokáig kiemelkedett a síkvidékből. Előzőleg a Tiszát elhagyva a délegyházi tavak fölött repültünk, aztán a Duna után következett a Mezőföld és a Vértes vidéke, ahol alighanem a gánti dolomitbányát is érintettük. Tatabányánál a turult szinte testközelből láttuk, hiszen ekkor már a leszálláshoz közeledtünk. A helikopter a honvédség tatai kiképzőbázisára érkezett, ahol már vártak minket – de főleg a helikoptert – az ottani lövészdandár emberei.

Nem KRESZ-tanfolyam

A tatai 25. Klapka György Lövészdandárhoz, a Magyar Honvédség rohamlövész-tanfolyamára érkeztünk. Azért a kurzust ne úgy képzeljük el, mint egy KRESZ-oktatást, ahol kómában hallgatják az unalmas előadót a vizsgára várók. Rögtön a helikopterből kilépve egy elmaszkírozott kiképzőbe, Szabó szakaszvezetőbe botlottunk, majd gyorsan feltűntek a parancsnokok, vezetők is. Mögöttük hatalmas Ural teherautók, meg egy tartálykocsi, ami a helikopter üzemanyagát hozta magával.
De mi is az a rohamlövész? Tulajdonképpen a seregben semmiféle megkülönböztetése nincs, egy normál lövésznél, "nyúlnál" nem kap több pénzt, nem jár magasabb rendfokozattal sem. Hordhat viszont zubbonyán egy felvarrót: „ROHAMLÖVÉSZ”. És ez bizonyos esetekben számít. Magyarországon mindössze ötven katona van, aki képes volt elvégezni ezt az öthetes tanfolyamot. Volt olyan „kurzus” – igaz, állítólag télen –, amit egyetlen magyar katona fejezett be.
A Tata melletti kiképzőbázison ezúttal Farkas Gábor őrnagy irányítja a kiképzést. Az őrnagy simán szerepelhetne bármelyik amerikai akciófilmben: nem túl kigyúrt, nem túl vékony, időnként egy poénnal oldja az újságíró zavarát, aki nehezen akklimatizálódik az afganisztáni, iraki, koszovói és boszniai veteránok között.

33x20 óra

„Harmincháromszor húsz óra – ez a tanfolyam. Vagyis napi négy órát aludhatnak a résztvevők” – magyarázza az őrnagy. A jelentkezőknek öt héten át kell bírniuk a fizikai és lelki megpróbáltatásokat. És nem sokan bírják.
A mostani tanfolyamra 44-en jelentkeztek, de csak 26-an maradtak az első nap után. Pedig a vezetőjük szerint mindössze 3200 métert kellett futniuk, a tatai Öreg-tóban bakancsban, ruhában úszniuk, 54 fekvőtámaszt és 62 felülést csinálniuk, majd megint 5,2 kilométert futniuk. Ehhez képest a tóban „lubickolás” után egy ember kihűlés miatt szorult kezelésre, délre pedig két embernek kellett kiszáradás miatt infúziót adni.
Katonákról van szó, önkéntesekről, akik a többieknek is be akarják bizonyítani, hogy képesek a legnehezebb erőpróbákra – és még nekik sem mindig sikerül.
Farkas Gábor a kilenchetes „RANGER” tanfolyamot végezte el az USA-ban, illetve az úgynevezett Special Forces kiképzésen is „túlesett”. Szerinte a magyar tanfolyam műszaki-technikai támogatása nem hasonlítható a hatalmas költségvetéssel dolgozó amerikai kiképzésekhez, de például a rangerekkel szemben a hazai rohamlövészeknek éleslövészeten is részt kell venniük, tehát vannak olyan jellemzői a rohamlövész-programnak, amelyek „jobbak” az USA-ban zajló tréningeknél.

38 évesen csinálta végig a főtiszt a tanfolyamot
A Honvéd Vezérkar kiképzési csoportfőnökségének osztályvezető-helyettese, Király István alezredes a legidősebbek között van, aki képes volt a rohamlövész-tanfolyamot végigcsinálni: 38 évesen – akkor még őrnagyként – teljesítette a próbát, méghozzá úgy, hogy a tanfolyam gyakorlatát követve le kellett vennie a rangjelzését, és akár egy őrmesternek vagy tizedesnek is engedelmeskednie kellett.
Király szerint a rohamlövész-tanfolyam egyik legfőbb célja, hogy a bajtársiasságot, összetartást növeljék az alakulat tagjaiban. Nem elég ugyanis, hogy valaki teljesíti a feladatot: a fő cél, hogy mindenki teljesítse azt az egységben. Nem elég, hogy valaki elsőnek ér a célba: az utolsót is el kell odáig juttatni – ismételte. A rohamlövészek ugyanis – bár automatikusan nem kapnak vezető beosztást vagy előléptetést – többnyire raj- és szakaszparancsnokok lesznek az alakulatukhoz való visszatérés után. Még ha csak egy rajt parancsnokolnak, akkor is emberéletekért vállalnak felelősséget, és időben jó döntést kell hozniuk a legnehezebb szituációban is. A rohamlövész-tanfolyam ezért a legváratlanabb helyzetekre igyekszik felkészíteni a résztvevőket és persze azt akarják elérni, hogy a raj, a szakasz minden tagja teljesítse a próbákat.

Időre mosakodnak, esznek
Amikor pedig – mondjuk – a tisztálkodást vagy étkezést kell időre végrehajtani, akkor is az a cél, hogy az ellenséges területen tartózkodó csapat minimálisra csökkentse a „kockázati időt”, azt az időtartamot, amíg a támadóknak viszonylag tág teret adnak a meglepetésszerű akciókra – magyarázta Király István.
Jól látszik, hogy az utóbbi időben egyre szaporodó hasonló kiképzések egyre inkább igyekeznek reprodukálni az Afganisztánban a magyar katonákra váró veszélyhelyzeteket. Juhász István ezredes, a vezérkar megbízott kiképzési csoportfőnöke szerint is fontos a rohamlövész-tanfolyam, hiszen az itt kiképzett katonák nagy része vállal szerepet a magyar katonai missziókban, Afganisztánban és Koszovóban, illetve korábban Irakban vagy Boszniában teljesített szolgálatot. A katonai vezetés igyekszik az ilyen tanfolyamokhoz – a szűkös anyagi körülmények közepette is – minden támogatást megadni, hangsúlyozta az ezredes.
Mindezek után nem kell mondanunk, hogy a helikopter sem azért érkezett Szolnokról Tatára, hogy az újságírók megnézzék a gánti dolomitbányát. A gépet azért küldte a vezérkar, hogy a rohamlövész-tanfolyam résztvevői a harci körülmények közötti „gépelhagyást” és „gépre szállást” begyakorolják, illetve a leszállás körzetének földi biztosítását megtanulják. (Kiugrottak a gépből, majd féltérdre helyezkedve lőállást vettek fel a helikopter körül. Később egy támadást is el kellett hárítaniuk a lövészeknek.)
Három oldalról lőtték őket
Honvédségi szakértők szerint a kiképzett rohamlövészeknek nemcsak fizikai és harcászati felkészültsége magas szintű, de az átlag katonáknál magabiztosabban mozognak, gyorsabban tudnak döntést hozni terepen, éles helyzetben. Ezért viszik őket szívesen parancsnokaik a missziókba (például Afganisztánba, Koszovóba), ahol számos esetben bizonyítottak már „terepen” is. A missziókat megjárt rohamlövészek pedig hazatérve maguk is kiképzők lehetnek a Magyar Honvédség leginkább emberpróbáló kiképzésén, az öthetes rohamlövész-tanfolyamon.
Az afganisztáni veteránok közül többel is beszéltünk. Közülük Herczog Gergely százados története a legismertebb, már könyvben is szerepelt az az eset, amikor az afganisztáni magyar misszió egyik alakulatát három oldalról kezdték lőni a Sahabuddin-háromszögben. Herczog elmondta, hogy a magyarokat sikerült épségben visszahoznia, de egy amerikai katona súlyosan megsérült mellettük. Az egyik lövedék a járművük motorháztetőjén kapott gellert, és ő maga is csak kis híján kerülte el a lövést. Végül kihátráltak a tűzharcból. Herczog nem akarta bizonygatni, hogy a rohamlövész-tanfolyam, amelyet korábban végzett el, segítette a túlélésben, de azt megjegyezte: abban, hogy a veszélyhelyzetben nem vesztette el a hidegvérét, nagy szerepe volt ennek a kiképzésnek is.
Amikor elbúcsúztunk a tanfolyam résztvevőitől és kiképzőitől, a tatai Klapka lövészdandár gyakorlatába kapcsolódtunk be. A 25-ösök parancsnokhelyettese irányította a tüzéreket és harckocsizókat, illetve a szállítóegységeket. Menetoszlopot szerveztek, amely az afganisztáni, koszovói konvojokat imitálta. Elöl BTR-ek mentek.
Ezek géppuskával ellátott páncélozott személyszállító harcjárművek, aztán következtek az egészségügyi gépkocsik, Ural teherautók és más járművek, a végén pedig megint BTR-ek. A tüzérek korábban három ágyúból adtak le lövéseket (nem éles lőszerrel). A köd- és füstgránátokat is kipróbálták. Aztán a harckocsik adtak le sorozatokat. (Magyarországon tulajdonképpen Tatán van az egyetlen megmaradt harckocsizó alakulat.)
Közelről is láttunk-hallottunk egy T-72-est: nemcsak a géppuskalövése fülsiketítő, hanem a hegymenetben teljes gázzal mellettünk felhajtó tank sem akármilyen élmény. Benne ülni kevésbé lehetett kellemes. A hatalmas bukkanókon fel-alá hullámzó tankot ugyan nem próbáltuk ki, de a tüzérségi lövegeket húzó Ural teherautók platóján azért utaztunk. Nem sértünk hadititkot vele, hát annyit elmondhatunk: a helikopter azért jobb volt.